Mi lenne, ha holnap meghalnál?

Azon a reggelen, amikor megtudtam, hogy holnap meghalok, a napsugarak értem nyúltak a csipkés függönyön keresztül. Megsimogatták az arcom, a hajam, majd felkeltem. Gondosan felvágtam pár almát reggelire, amiket apránként falatoztam. Minden harapás lédús volt és zamatos, egy kis cseresznyeízt is fel véltem fedezni bennük, de talán csak az általam mindig úgy várt cseresznye szezon miatt. Fehér ruhába bújtam, ami soha nem állt még olyan jól rajtam, mint aznap.

Azon a napon, amikor megtudtam, hogy holnap meghalok, sétára indultam. A paneleket égette a nap. Nem panelek, aranytömbök. Egy magányos templom kecsesen nyújtózott az aranyló erdő közepén, s kongatva kifújta gondját. Ő örökké nyújtózni fog, a körülötte lévő rózsák pedig bólogatva körültáncolják az áprilisi szellőben. A villamos sikítva érkezett. Nem villamos, hernyó. Kinéztem az ablakon, és madár voltam. Puhán siklottam, autók, házak, emberek fölött, soha nem akartam többé leszállni. Onnan föntről milyen pici a város! A sárga rovar kinyitotta hasát, én pedig kiszálltam a parknál.

Azon a délután, amikor megtudtam, hogy holnap meghalok, az erdő sűrűjébe sétáltam. A fák törzse az enyém volt, lábaim a gyökereim, karjaim az ágaim, hajam a lombkoronám. Egy nagy tüdő voltam, csordultig levegővel, leveleim fűzöldek, gyökereim a végtelen mélybe nyúlók, és sosem akartam többé mást. Egy szakállas férfi a közeli pad mellett földhöz vágta zöld üvegét. Nem hajléktalan, az erdő koboldja. Nem borosüveg, smaragdkincsek.

Azon az estén, amikor megtudtam, hogy holnap meghalok, kiültem az ablakomba. A csillagok apró pityergő pöttyökként mintázták a fekete eget. Egymásnak világítanak, én csak megfigyelő vagyok. Soha életemben nem voltam még nyugodtabb, becsuktam a szemem, és hallgattam a város haldokló zaját. A járművek egy nagy közös méhkasként zümmögtek, az utcán egy lány törölgette arcát. Nem sír, elengedi gyöngysorát. A szemben lévő ablakból halk zongoraszó balettozott felém, még soha nem volt ilyen szép. Az egész világ egy nagy szívként pulzált.

Azon az éjjel, amikor megtudtam, hogy holnap meghalok, fehér tengerbe hajtottam fejem, habjai betakarták testem, és hagytam, hogy elmossanak.

(A teljes bejegyzésért kattints tovább!)

Először is szeretnék mindenkit megnyugtatni: nem haldoklom. :) Ez a rövidke kis monológ már nagyon kikívánkozott belőlem. Gyakran elmélkedem azon, hogy mennyire nem értékeljük az életünket, a mai napot, ezt a napszakot, a jelen pillanatot, a másodpercet. Nézünk, nem látunk, közlekedünk, nem sétálunk, fotózunk, nem emlékszünk, hallunk, nem hallgatunk, érzünk, nem érzékelünk.

Csak egy nap erejéig képzeld el, hogy holnap meg fogsz halni, de nem mondhatod el senkinek. A természet, az emberek, a tárgyak, egyszerűen minden életre fog kelni körülötted, könnyebben meglátod a szépet, a rossz már nem is lesz olyan rossz, átsuhansz fölötte. Mégis hányszor volt már, hogy haraggal váltál el valakitől? Tudom, elcsépelt példa, de az emberek 80 százalékának, a büszkesége, az egója nyer, pedig ki tudja; talán az az utolsó alkalom, hogy látod az illetőt. Vagy ő téged.

Meg kell néha állni, tapintani, érzékelni, élvezni, szeretni, hálásnak lenni, ízlelni, őszintének lenni, köszönetet mondani és a többi... A mai rohanó világban (hogy ezt mennyire utálom leírni) a leggyakrabban már abszolút reflexből elsuhanunk az értékes dolgok mellett, fel sem tűnnek. A lakóházak díszes teteje, a parkok élővilága, a növények, az eső, az illatok, az ízek... Pedig mennyivel kevesebb pszichiátriai problémával küzdő ember élne akkor a Földön.

Csak annyit akartam tehát átadni nektek, hogy álljatok meg néha, és szívjátok magatokba a környezeteteket. Én tudatosan (szerencsére sokszor már megszokásból is) egyre gyakrabban teszek így, és bizton állíthatom, hogy a szememben egyre csak szépül a világ. :)

FACEBOOK | INSTAGRAM | YOUTUBE | LOOKBOOK